Avagy: The Legend of the Legendary Heroes
Az első bejegyzésemet egy nem olyan híres animével nyitom és akár fel is tehetnénk a kérdést, hogy miért teszek ilyet? A válasz pedig.: Nem ajánlom senkinek, hogy ezt a sorozatot megnézze. Ebből már rá is jöhettetek, hogy ez nem egy ajnározós post lesz, hanem alázós...
Nos, a helyzet az, hogy ezt a sorozatot nem önszántamból kezdtem el nézni, hanem egy barátom noszogatására (hozzá tenném azt is, hogy ő nem nézte meg egy részét sem) és amiért olyan kedvesen rám tukmálta, bele is vetettem magam ebbe a 24 részes szörnyűségbe, amit végül én sem(!) fejeztem be. Kezdjünk is bele!
A világról: Középkor-szerű világban járunk, ahol a miénkkel ellentétben van mágia. Minden országnak/államnak vannak saját varázslatai, amiket többnyire kis parancs-mondatokkal hoznak működésbe és jajj annak az országnak, melynek kitudódik, hogy hogyan működik a varázslata/i. A háborúk és a népirtások sokkal intenzívebbek a mágiának köszönhetően, amik között vannak igen erősek is.
A történet főszereplője Ryner Lute (borítókép közepén), aki egy bizonyos Alpha Stigma nevű különleges képességet birtokol, ami képes lemásolni bármilyen mágiát (kivételek akadnak) és tökéletesen reprodukálni is tudja azt. A sorozatban találkozni fogunk még más Alpha Stigma használókkal is, akiket valamilyen érthetetlen okból mindenki szörnynek könyvel el és akármilyen jó barátok is voltak azelőtt, hogy kitudódna a stigma birtoklása, utána nyomban az adott karakter ellen fordulnak. Ryner-nek azonban nincs ilyen szerencséje, mivel a történetben kap maga mellé pár hihetetlenül elcseszett jellemű idiótát, akik a barátai lesznek.
A történet két szálon fut:
- Politikai/királyi szál: Ryner "barátja", a király azon munkálkodik, hogy az országuk békés körülmények között létezhessen háborúktól és szomorúságtól mentesen, hogy mindenki boldogan élhesse az életét. Ezt a király nem is rest minden egyes részben az arcunkba vágni újra meg újra, hacsak éppen nem valamelyik merénylet áldozatául esett barátját siratja. A király nem akar különbséget tenni nemesek és közemberek között ezért a nemesek pikkelnek rá, mindig borsot törnek az orra alá. Sion (mert egyébként ez a neve, borítókép bal felső oldala) egy idő után szerez magának egy gyilkológép pajtást, aki amúgy a hadsereg ezredese, de mindig mindenhova egyedül megy, hogy aztán egymagában ölhesse sorra az embereket, akik szerinte a király útjában állnak. Sion és az előbb említett ezredes ráadásul egymás ellen is dolgoznak, folyamatosan keresztbe tesznek a másiknak önálló akcióikkal, miközben pokerface-el néznek egymás szemébe. Országok háborúznak össze-vissza érthetetlen és értelmetlen okokból, a cselekvésük full random, értelmet nem találtam ebben a szálban, egy idő után át is tekertem ezeket a jeleneteket.
- Főhős szál: Ez a rész Ryner és egy naggggyon idegesítő nő "kalandjait" akarja bemutatni, többnyire sikertelenül. Ryner és Eris (borítóképen az idősebb szőke hajú nő) legendás hősök ereklyéi után kutatnak országokon átívelve kisebb-nagyobb sikerekkel. Legalábbis ezt kellene tenniük... Ehelyett kapunk egy leginkább quick-time-event szerű megfoghatatlan történetszálat, ami azt sem tudja, hogy mi lenne a szerepe.
Általánosan idegesítő tények:
A csatajelenetek gyérek és semmitmondóak, leginkább csak ugrabugrálnak és tipikusan "egy villanás és már a másik háta mögött vagyok az meg összeesik mert nyilván eltaláltam vagy mi a fene" - ilyesmik. Néha varázsolnak is, aminek időhúzó szerepe van, főleg a kis mondatokkal, amiket egy-egy mágia használata előtt el kell szavalni (hosszabbnak tűnik a harc).
A karakterek jelleme semmit sem változik 12 rész alatt, ugyan olyan jellemtelenek.
Az első 12 részben legalább 2-3 édesanyát meggyilkolnak benne többnyire a gyerekek előtt. Nem tudom, hogy ez a rendező, vagy a történet író fétise-e, de idegesítő.
Az előbb említett gyilkolásból fakadó dráma, vagy inkább annak az abszolút hiánya egy általános probléma. Annyira nem tudják átadni a szenvedést és a kínt, hogy egyszerűen nem éreztem azt, hogy nekem aggódnom kellene a karakterekért vagy éppen szomorúnak lennem azért, ami éppen történt velük. Pokerface-el néztem végig az összes ilyen jelenetet, mert egyáltalán nem sikerültek drámaira...
A karakterek:
Ryner Lute: Állandóan csak aludna és nyafog szüntelen, ahelyett, hogy végre lefeküdne egy fa árnyéka alá és várná, hogy meghaljon. Látszólag semmi élni vágyás nincs benne. Nincsenek céljai, nincsenek barátai (pár hülyét leszámítva), nincsen semmilyen hobbija. Ennek ellenére néha bevágnak neki egy-egy badass pillanatot, amit utána rögtön derékba is törnek azzal, hogy visszatérnek a jellemtelen aludni akaró Rynerhez. Az egyetlen izgalmas dolog a karakterben az, hogy alkalmanként eluralkodik rajta az Alpha Stigma és ilyenkor az ellenség teljes elpusztítása után "gonosz énje" MINDIG a barátait kezdi el fojtogatni, akik ezt kedvesen hagyják is neki, majd egy idő után becsukják a szemeit, mire vissza is változik.
Eris: Egy szép nő. (Nem az.) És ennyi volt az összes pozitív dolog, amit erről az orbitálisan ratyi karakterről tudtam írni. Eris idegesítő, erőszakos, állandóan dango-t zabál és szintén állandó jelleggel a kardjával ütögeti/szúrkálja/bökdösi/üti szerencsétlen Rynert, akinek a helyében már nagyon az elején megöltem volna a nőt. Félreértés ne essék, Eris nem tsundere, így az aranyos, törődős oldalából semmit sem fogunk látni. Folyton hülyeségeket beszél és még a húgát is Ryner ellen fordítja. Arról nem is beszélve, hogy miután Ryner a szeme láttára öl meg annyi embert és pusztít el seregeket, ugyan úgy basztatja, semmi félelem vagy legalább minimum távolság megtartása, ráadásul Ryner ezt mind eltűri és még fél is a nőtől érthetetlen okokból...
Sion: Az idióta király, aki a birodalom felett szeretne uralkodni, de még a saját ezredesével is hidegháborúzik. Az ő jellemét is betették egy sebességbe és ott is hagyták. Ugyan azt szajkózza újra meg újra, maximum más szavakkal.
Pozitívum:
- jól kezdődik
- badass gonosz Ryner
Negatívum:
- rosszul folytatódik
- jellemtelen karakterek
- idegesítő karakterek
- nem izgalmas
- nincs különösebb történet
- nem valami szép
- wtf mágiarendszer
Nem bírtam tovább nézni, mint a 12. rész. Ott már úgy éreztem magam, mintha a szerző magához vett volna tollat meg papírt és elment volna a legközelebbi állatkertbe, ahol az eszközöket átadta egy majomnak és megvárta míg az ráfirkantott valamit a papírra és kész is lett a Densetsu no Yuusha no Densetsu, ami nálam az év legnagyobb csalódása lett.
DropTheWorld
